Jelenlegi hely

Kortörténet II. - Wc historia

Kortörténet II. - Wc historia

A lakberendezés jegyében zajló kortörténeti kitekintéseink második állomása az otthon nélkülözhetetlen és egyik legfontosabb helyisége a WC.

Mindnyájan szeretnénk kényelmesen és ízléses környezetben, hovatovább divatos miliőben tölteni azt az időt, mialatt a biológia törvényinek áldozunk. Ma már tökéletesen nyilvánvaló, hogy az ember megnyom egy gombot, vagy meghúz egy kart és a vízöblítés segítségével minden köddé válik. Persze nem volt ez mindig így, hiszen a történelem viharain át, óriási technológiai és esztétikai fejlődésen mentek keresztül a higiéniás kultúra változásait követve. Közhelyes volna megjegyezni, hogy a toalett története egyidős az emberiséggel, de amennyire klisé, oly mértékben igaz. A WC a "Water Closet" angol és részben francia eredetű szavak rövidítése a vízöblítéssel működő illemhelyre utal. 

A vízöblítéses mellékhelyiség egy kezdetleges formáját már az indus-völgyi civilizáció is ismerte, mindegyik ház összekapcsolódott az égetett agyagból készített csőhálózattal, amely annyira nem volt fejlett, mint a híres római vízvezetékek, de jóval higiénikusabbnak bizonyult a középkor módszereinél. A Római Birodalom híres fürdőinek nagyon fontos része volt a lyukakkal ellátott, hosszú pad, ahol a vendégek közösen használták a toaletteket. A rómaiak öblítésre gyakran tengervizet használtak, amivel azt is elérték, hogy a sós víz a kórokozók egy részét is elpusztította. Az i.e. III. században Diocletianus császár idejében Rómában 144 nyilvános latrina volt, melyeket az állam rendszerint bérlőkkel kezeltetett. Az árnyékszékekből és egyéb helyről származó szennyvizek folyóba, tengerbe vagy egyéb természetes vizekbe való vezetése nyilvánvalóan akkor sem volt környezetbarát módszer, viszont nincs mit az ókori kultúrák szemére vetnünk, hiszen elég ha arra gondolunk, hogy Budapest szennyvizének jelentős hányada most is a Dunába folyik. 

A középkor sok más területen, többek között a toalett történetében is visszafejlődést hozott, és nemhogy megfelelő wc-k, de sok esetben a nagyvárosokban csatornák sem voltak, ami a higiénia tökéletes hiányát és a járványok terjedését jelentette. Várakban, kastélyban úgynevezett „gardróbba” vonultak az emberek. A gardrób olyan falmélyedés volt, mely egy falon kívülre épített erkélynek fogható fel és a szabadba nyílott, sokfelé elterjedt, de ez sem bizonyult a legjobb megoldásnak. Ezek a mellékhelyiségek a céljukon kívül még szolgáltak más egyéb tevékenységekre is, vegyük csak példának azokat a bérgyilkosokat, akik sok embert végeztek ki a korban azzal a módszerrel, hogy a gardrób alján kapaszkodva vagy benne guggolva órákig vagy akár napokig várták áldozataikat. 

Valamikor a XV. században jelent meg a “francia WC”-nek vagy budinak is nevezett illemhely, ami egy deszka építmény volt, benne az árnyékszékkel. Ezt már nem épületen belül, hanem az udvarokban állítottak fel, azonban nem volt megoldás a nagyobb lélekszámú városokban, ahol mindent elborított az utcákat elárasztó szennyvíz. Bár a felsőbb társadalmi rétegek próbáltak nyomást gyakorolni a közre, 1539-ben Párizsban például törvényt hoztak arról, hogy mindenki felelős a saját szemetéért, s kötelezővé tették a házi emésztőgödröt, ám a beköszöntő barokk a fényűzést és az illatszereket preferálta a higiéniával szemben. A ma ismert vízöblítéses wc - t Sir John Harrington angol költő találta fel. 1596-ban két prototípust készíttetett, egyet magának kelstoni otthonába, egy másikat pedig keresztanyjának, Erzsébet királynőnek. Mivel azonban az Erzsébet-kori Angliában a higiénia nem tartozott a leghangsúlyosabb kérdések közé, és nem volt még csatornarendszer sem, az udvar nem mutatott érdeklődést, és a találmány feledésbe merült. Mindezek ellenére a mégis egy angol 1778-ban egy bizonyos Joseph Bramah szabadalmaztatta és árusította is a vízöblítéses WC-t. Nem sokkal később felfedezték az úgynevezett vízzárt vagy szifont is, amely a csatornaszagot nem engedi a csészén keresztül terjedni. A XIX. század első felében kezdtek elterjedni az égetett agyagból készült wc kagylók, amelyet a XX. század második felében lassan kiszorított a ma is használatos porcelán, melyet egyszerű volt tisztán tartani, és a többnyire fehér szín a tisztaság érzését keltette használójában. A szigetországról a kontinensre később érkezett meg a találmány, mivel a toalett története a csatornázás történetével függ össze, és csak a XIX. század közepén épültek meg az első mai értelemben vett modern csatornák az európai nagyvárosokban. Európában a II. világháború után alakult ki az a szemlélet, hogy minden lakóházat és épületet célszerű ellátni WC-vel, mely napjainkra már természetessé vált. A 2001 - ben alapított szingapúri székhelyű WTO (World Toilet Organisation) WC világnappá nyilvánította november 19-ét és felhívta a figyelmet, hogy minden embernek joga van megfelelő minőségű illemhelyre. Sajnos a Föld lakosságának hozzávetőleg egyötöde egyáltalán nem használ wc-t. Nekünk civilizált európai embereknek - ha már a történelmi hagyományok lehetővé tették - nincs más feladatunk, csak kiválasztani a számunkra legmegfelelőbb és legkényelmesebb wc-t, a helyet ahová a királyok is gyalog járnak - és rajtuk kívül mindenki más is. Bodnár V. Róbert

Hozzászólások